gimnazistalány

vagyok.

 Felavattak augusztus 24.-én este, egy rohadtul színvonalas videóval meg egy kétemeletes tortával meg csillagszóróval. Elégedetten konstatáltuk, hogy a világ legjobb sulijába járunk.
Hát igen, tehát gimnazistalány vagyok, méghozzá a hőn áhított helyen (habár a támogatóm nemigen jelentkezik, és 19 nap múlva fizetési határidő, de segáz, szarni rá, majd megoldják a nagyok).
És mesélnem kéne a nyitótáborról, mi?
Nos, akkor: gyártottam lepedőből egy hatvanasévekbeli ruhát, ami olyan jónak bizonyult, hogy megnyerte a versenyt, így esélyesnek tartatott, hogy kilencedik után megyek jelmezt tervezni.
Az osztálytársaim: Fiúk. Az egyiket szemijuelnek hívják és zsidó (ami jó) és szexista (ami nem: "Anyámat egy csomószor kértem, hogy meséljen a G-pontról, de nem akarja"). Van egy, akit routernek hívunk és a beszéd nála artikulátlan üvöltés, Szása orosz, Leó is orosz, Szemijuel is orosz, Laci nem beszél, de ha igen akkor okosat, Soma nagyon fura, Gábor meg olyan, mint én.
 Van egy olyan bolond osztálytársam, akit mindenki utál/imád, én az utóbbi tábort erősítem. Ő a legnagyobb spanom és Csenginek hívják. Ami számomra a legnagyobb lelki törést okozta, az az volt, hogy olyan lányok nem csak a klikkben léteznek, hanem a való életben is, méghozzá pontosan abban a házban, amelyikben én is voltam. A fülem hallatára visítottak, fészbukoztak, s osztották az észt. Frenetikus volt. Hosszas pszichológiai elemzést készítettem róluk, de azt azért nem írom le, mert ki tudja, miféle lények tévednek ide...
Van egy jégkirálynőnk is, aki nagyon barátságtalan, rideg, ugyanakkor meg olyan fájdalmasan szép, hogy félek tőle. És nagyon rossz, hogy neki mindenki elnézi a barátságtalanságot, mert szép.
 A program az valami ilyesmi volt: a színházteremben csoportok szerint körbeültünk, vécépapírt tépkedtünk, bennfentes információkat árultunk el magunkról, aztán autóbaszoztunk két órát, hogy aztán megérkezzünk akaliba (véletlenül sem a mi táborunkba). Hogy az első napon ott mi történt, arra nem emlékszem, és a többire sem, csak arra, hogy hétfő éjjel meg akartak minket erőszakolni illuminált állapotú részeg ámberek és az azelőtti éjszakán meg bátorságpróba volt (és kábé annyi bátorság kellett hozzá, mint a táncoló talpak megtekintéséhez). Remek volt, de én azért az első két napot a biztonság kedvéért végig szenvedtem (anyukám szerint pánikrohamot kaptam, és ezt az állítását azzal a ténnyel próbálgatja igazolni, hogy egy órán keresztül úgy bőgtem neki a telefonba, hogy beszélni sem tudtam. Na jó, csak fél óra volt, és el bírtam mondani, hogy nem tudom, mi a bajom.), utána volt egy köztes állapot, a végére meg már tényleg csodálatosan éreztem volna magam, ha nem érkeznek meg szép lassan azok a problémáim, amiket pedig itthon hagytam (ja, ez az itthon hagyás ez annyira sikerült, hogy az időm kétharmadát a telefonom társaságában töltöttem, és sikeresen antiszocnak nyilvánítottak, pedig hát... látják, ez az új közösség, SZOPÁS!).
 Nem is tudom, mit kéne még mondanom a nagy, várvavárt akágés létről. Hogy csalódtam? Mert még csak nyomokban érzékelni azt a hangulatot és felfogást, ami miatt én ebbe az iskolába szerettem volna járni, de nem mondom, azért a végére már úgy éreztem, hogy sehova nem tartozom jobban, mint oda.  
Illetve.. jó. Következő bejegyzés.
A blogom profilváltása sikertelen volt, én azért elszántan próbálkozom.